A városhoz ezer szállal kötődő íróval és méhésszel beszélgettünk irodalomról, a Kada-csúcs magányáról, méhekről és a lassúbb, fenntarthatóbb élet művészetéről. Szentendre évszázadok óta vonzza a művészeket, de kevesen vannak, akik annyira eggyé váltak volna a várossal és annak szellemi-természeti örökségével, mint Weiner Sennyey Tibor. Az író, költő és méhész a Kada-csúcson található otthonából, a természettel harmóniában megélt mindennapokról, a méhek tanításairól, valamint a helyi közösség és olvasás fontosságáról mesélt nekünk.
Szentendre évezredek óta ihlető helyszíne a művészeknek és gondolkodóknak. Számodra mit jelent ez a város, és hogyan formálta az itteni környezet, a Duna-part és a Pilis közelsége az alkotói látásmódodat?
Amikor a Dunakanyarban bringázom, vagy evezünk a barátaimmal, mindig elmondom, hogy itt harcolt Marcus Aurelius a Duna jegén a barbárok és a barbárság ellen, itt írta az elmélkedéseit, amely máig meghatározó olvasmányom. De írtam esszét a szentendrei keramikusok Japán kerti kiállításának megnyitójára a budakalászi őskori kocsiról, amely csodálatos őstárgy. Írtam novellát Nikola Tesla pomázi éveiről, amely alighanem máig az egyik legolvasottabb sci-fi elbeszélésem. Szentendréhez kötődik Hamvas Béla, akiről külön könyvet írtam és aminek három kiadása volt. Leányfaluhoz Szepes Mária, akit magam is ismertem és nagyra becsültem. Márai Sándor is itt vészelte át a háborút, akinek írásai meghatározóak voltak számomra. Ha helyiként őket is olvassuk, kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, miért is vonzódtak Szentendréhez és környékéhez a művészek, alkotók. Érdemes a helyi művészek, festők, keramikusok alkotásait is egy-egy kiállításon megnézni, például Vajda Lajosét, s akkor már egy sokkal sűrűbb Szentendre képe rajzolódik ki előttünk. Mindezen olvasmányélmények, művészetélmények csak hozzátesznek azokhoz a személyes és szoros baráti kapcsolódásokhoz, amelyek miatt Szentendre számomra azt a várost jelenti, ahol megtaláltam a hazában az otthonomat.
Vannak-e olyan konkrét szentendrei utcák, zugok, kávézók vagy természeti helyszínek, amelyekhez különösen erős személyes vagy irodalmi élmények kötnek?
Mindenekelőtt a Kada-csúcsot kell megemlítenem, aminek közelében van az otthonunk. Majdnem minden nap felsétálunk a kutyánkkal, hajnalban, délben vagy este és egészen különleges kilátás nyílik róla. Egész Szentendre belátható, ellátni Pestig és Vácig, tiszta időben látni a Kékest. Egy kis könyvtárat alapítottunk rajta, egy kis házikót, ami a szentendrei városházát idézi formájában. Van egy kis pad, le lehet ülni, olvasni, írni, meditálni. A Kada-csúcs és környéke és a Boldogtanya, valójában piciny falvak, amelyek Szentendre részei. Engem azonnal befogadott a Kada-csúcs, mivel sokat sétálok, stoppolok, beszélgetek, megismertem a helyieket és mondhatom, nagyon kedves társaság él itt. A Kada-csúcs az én Mont Ventoux-om, kicsit kisebb, kicsit másmilyenebb, de segít kitárni a horizontot, nem csak a térbelit, hanem a szellemit is. Legtöbb versemet itt írtam, elolvashatjátok őket az Ugar című kötetemben.
Ha beljebb megyünk, akkor ugyanilyen fontos a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, amely olyan mint egy nagyszerű, közös nappali, a város dobogó szíve, szellemi keringésének középpontja. Kedves könyvtárosokkal, nagyon jó gyűjteménnyel, kiváló előadásokkal. Hasonlóan fontos számomra a Kacsakő, ahol már három nyáron át szerveztem a Kacsakő Irodalmi Színpadot (a legutóbbi évad itt nézhető vissza: https://adrot.hu/kacsako-irodalmi-szinpad-iii-2026-nyar/ – a szerk.), ezt az egész nyarakon átívelő, ingyenes, kétheti eseménysorozatot. Megemlíteném még a Kerámiaudvart is, ahol ádventi időszakban városunk, vagy városunkhoz kötődő művészek árulják portékájukat, így néha mi is a mézeinket, az aktuális könyveinket. Ahogy nagyon fontos, lelki értelemben is számomra a Szántó Zsidó Emlék és Imaház, éppen úgy, mint a vele szemben lévő Vajda Lajos Múzeum. Sorolhatnám, mert sok helyszínhez és térhez kapcsolódom itt, nagyszerű koncerteken és kiállításokon voltam már a városban különféle helyszíneken.
Hogyan indult el a méhészet iránti szenvedélyed? Mi volt az a pont, amikor a méhek világa nem csupán hobbivá vagy megfigyelési tárggyá, hanem az életed meghatározó részévé vált?
Sétáltam a kutyámmal és a hegy túloldalán megláttam Misi bácsit (Hudek Mihályt), ahogy a kaptárai körül dolgozik. Azt gondoltam, hogy most leszek negyvenéves, ha most elkezdek ezzel foglalkozni, akkor mire hatvan leszek, talán már nem leszek benne annyira rossz. A méhészkedés nagyszerű elfoglaltság lenne az írás mellett idős koromban. Erre gondoltam. Aztán minden könyvet elolvastam a témában és Misi bácsi a mentorom is lett egy évig, amiért máig hálás vagyok neki. Persze mi már egészen máshogyan méhészkedünk, mint az öregek, de sokat tanultam tőlük, ahogy a könyvekből is. Virággal – feleségemmel – együtt vezetjük ezt a kis családi méhészetet, ezért lett a neve Virág Méhes, ahol szelíd, etikus és vegyszermentes méhészkedést folytatunk. De ez csak egy kis családi és álló méhészet, nem a fő foglalkozásunk, bár meg kell hogy mondjam, hogy március közepétől június közepéig inkább méhész vagyok, mint író. Egyébként azt hiszem akkor vált meghatározóvá az életemben, amikor a járvány alatt az egyik legjobb barátom édesapja, aki szintén méhész volt, elhunyt és a barátom és testvére úgy döntöttek, hogy az apjuk teljes méhészetét rám ruházzák. Addig nekünk két kaptárunk volt, két családunk, de így hirtelen lett húsz méhcsaládunk. Szóval mélyvízbe dobtak és helyt kellett állni. Sokat hibáztam, hibázok máig is, de azért mindig igyekeztem a lehető legtöbbet tanulni mások és saját hibáimból is. Aztán megtanultam nem csak megérinteni, de megérteni is ezeket a csodálatos, intelligens, zümmögő lényeket, idősebb nővéreinket, akiket a jóisten jókedvében teremtett: a méheket.
A méhészet művészete című esszékötetedben és számos írásodban mély összefüggést mutatsz ki a méhészkedés és a költészet/filozófia között. Mit tanulhat meg a mai, rohanó ember a méhektől a közösségről, a türelemről és a természet ritmusáról?
A rohanó ember semmit. Aki rohan, az semmit sem tanulhat semmiből, ezért aki rohan, annak előbb meg kell tanulnia önmagához lassulni, hogy tanulhasson valamit másról is. A tanulás lassú és nehéz folyamat. De megéri. Bármit is próbálnak elhitetni az emberekkel. Az ember minél többet megtanul valamiről, annál jobban tudja, hogy milyen sok az, amiről nem tud semmit.
A méhekről például lehet, hogy sikerült valamit megtudnom, mert ezek az esszék, ez a könyvem – A méhészet művészete – két magyar kiadást is megélt már, és lefordították angolra és kiadták Angliában is. De ez az első könyv nem gyakorlati méhészeti könyv, hanem a méhek és az ember kultúrtörténetéről, kapcsolatáról szól.
Azért mondom, hogy első, mert már megírtam a második részét, ami a méhek és a méhészeti termékek gyógyhatásáról szól. És most dolgozom a harmadikon, ami a szelíd, etikus és vegyszermentes méhészkedésről, végső soron a mezőgazdaság reményteli jövőjéről szól.
Mindezekben a könyveimben részletesen és pontosan írtam arról esszéket, hogy mi mindent lehet a méhektől tanulni. Például az adaptív rezilienciát. Hogy mi az? Olvassák el a könyvemben a Sherlock Holmes méhészetéről szóló esszét!
Milyen sajátosságai vannak a Szentendrén és környékén végzett méhészkedésnek? Hogyan hat a helyi flóra és a mikroklíma a méheidre és a mézre?
Mivel mi nem mezőgazdasági terület közvetlen közelében méhészkedünk, hanem a Kada-csúcson, ezért elsősorban erdei mézeink vannak. Erdőszéli virágmézünk, akácmézünk, hársunk főleg. És ehhez jön még az adott évtől függően némi gesztenye, mézharmat vagy nyári virágméz. Mikor mi éppen. A jó méhész együtt él nem csak a méheivel, hanem a tájjal is. Figyeli a virágzást, izgul a fagyok miatt, reménykedik a jó időben, a jókor érkező esőben és a ragyogó napsütésben. Így mint minden, ami mezőgazdaság, ez is nagyon kitett, nagyon sérülékeny, nagyon törékeny. Mindenre nem lehet felkészülni, de segíteni, támogatni, tanulni és újrakezdeni, minden tavasszal: igen. Mi igyekszünk azokat a méhanyákat tovább szaporítani, akik jól bírják az aszályt, az enyhe telet, a változó klímát, hogy ötven-száz év múlva is legyenek még méhek itt az utánunk jövőknek.
A méhészet nálad nem zárkózik be a kaptárak közé, hanem fontos edukációs és közösségi szerepet is betölt. Hogyan látod a szentendrei közönség nyitottságát az ökológiai gondolkodásra és a fenntartható életmódra?
Szerintem nagyon sokat fejlődött ezen a téren az elmúlt évtizedben városunk, nem beszélve arról, hogy folyamatosan fontos eseményeket is szerveznek, amelyeknek előkerül az ökológiai gondolat és a fenntartható életmód a témája, mint legutóbb a környezetvédő szervezetek országos találkozóján. De most avattuk fel a Jane Goodall emlékparkot a könyvtárnál, ami szintén ehhez kapcsolódik, ahogy a könyvtár számos programja is.
Bevallom, igazából én ezt a környezetvédelmet sokkal praktikusabban látom, ha úgy tetszik, kissé talán parasztosabban, mint sokan mások. Először is az embernek magának kell megváltoznia. Biztos, hogy mindig teljesen le kell nyírni a füvet mindenhol? Biztos, hogy ki kell vágni az összes fát? Biztos, hogy kell annyi autó egy-egy családba? Lehet, hogy lehetne sétálni, buszozni, bringázni is? Lehet, hogy a kevesebb néha több? Mindenki magának válaszoljon, lehetőleg őszintén ezekre a kérdésekre, úgy, hogy válasza nem lustaságból fakad.
Egy olyan korban, amikor a beporzók védelme globális kérdéssé vált, milyen szerepe lehet egy írónak, költőnek a természeti értékek felhangosításában?
Jó kérdés. Nem hiszem, hogy a „felhangosítás” lenne a feladatom, akkor influenszer lennék vagy más efféle. Az első verseskötetem címe 2005-ben A természettel való kapcsolat újragondolása volt, s igazából máig is ezzel foglalkozom. Ember és természet viszonyáról próbálok értelmesen, normálisan beszélni versben, esszében, drámában, elbeszélésben, ebben az interjúban, emberi hangon, remélve, hogy a túloldalon olyan ember olvassa, aki megérti, akiben elindul valami. Elindul az ő története, felébred, normális lesz, alkotni fog. Erről az jut eszembe, hogy nyáron írtam egy beszédet, amit a Parlamentben szerettem volna elmondani, végül itt mondtam el Szentendrén, a Barlang színpadán, ami erről szólt, mármint a beporzók védelméről. Jó lenne, ha egyszer elmondhatnám a Parlamentben is, de nem tudom, hogy megértenék-e az emberek, hogy az ő jól felfogott, józan érdekük a virágos rét, az erdő és az, hogy több beporzó legyen.
Meg aztán mi írók nem csak a mának szólunk, hanem a holnapnak is és lehet, hogy az én olvasóim nagy része még olvasni sem tud vagy még meg sem született. Ez persze engem nem boldogít, azt szeretném, ha az emberek megértenék azt, hogy testvéri viszony van köztünk és a méhek között, és tényleg a méhek „idősebb nővéreink”. Talán az jelent valamit, hogy egy világnyelven megjelent a könyvem, amit a méhek és az ember kapcsolatáról írtam. Talán.
Hogyan fest egy napod, amikor egyszerre kell jelen lenni az íróasztal mellett az írással és a kaptároknál a méhekkel? Segíti, kiegészíti egymást ez a kétfajta jelenlét?
Ez attól függ, hogy mikor. Március közepétől június közepéig inkább méhész vagyok, mint író. Kicsit olyan ez – humoros hasonlattal élve –, mint a képregényhősök élete, hogy kettős személyiségük van. Ráadásul én is beöltözök, felveszem világos ruhám, felveszem a méhészkalapom és az egy másik, de mégis ugyanaz az ember vagyok. A kettő – az író és a méhész – persze támogatja egymást, egyrészt a méhekkel való foglalkozás írói témává lett, másrészt az elmúlt években felkopott volna az állam, ha csak írói munkáimból akartam volna megélni, tehát volt ebben valami kényszer is. De nem panaszkodom, mert azért engem még hívnak előadni, írásaim megjelennek, néha még honoráriumot is fizetnek a munkáimért, és a mézeinket is megveszik. Tehát – ha szerényen is – de munkánkból fenntartjuk magunkat. Mert éppoly munka az írás, mint a méhészet.
A kérdésre válaszolva, minden nap négy-öt körül kelek, kicsit meditálok, kicsit teázok, aztán reggel hétig írok, utána séta, reggeli, aztán attól függően, milyen évszak van, szellemi vagy fizikai munkaperiódus következik délig. Ha tavasz van, a méhesben dolgozom, ha nem: akkor az íróasztalnál. Délben ebéd, Virág nagyszerűen főz. Utána szieszta. A csendes pihenőhöz ragaszkodom, tavasztól őszig általában a méhesházban szundikálok, a méhek között. Kettő körül kezdem újra és ötig biztosan dolgozom. Délután egyébként jobban szeretek fizikai munkát végezni, míg hajnalban, délelőtt szellemit. Szerényen vacsorázunk, főleg zöldségeket általában. Este kilenc körül már alszom. Hetente kétszer járok jógázni, egyszer szaunázni, kéthetente könyvtárba és havonta kétszer-háromszor Budapestre. Nincs autónk, mindenhova – ha lehet – kerékpárral és tömegközlekedéssel megyek, szeretek stoppolni is, mert akkor is ismerkedhetek. Igyekszem fegyelmezett emberként élni az értékes életidőm, de persze nyáron jó elmenni a barátaimhoz, csodás a lugasban üldögélni, feküdni a hegyoldalban és a semmittevés jógáját gyakorolni. Csak utóbbira mostanában sajnos kevés lehetőségem volt.
Ha egyetlen mézfajtát kellene kiemelned a saját termésből, ami leginkább magában hordozza a szentendrei táj ízét és karakterét, melyik lenne az?
Talán az első, erdőszéli virágmézünk, ami zömében kőris. Vagy az akácmézünk, itt a Kada-csúcson, különösen a mi kertünkben és környékén virágzik a rózsaszín akác, ami különleges szárazság- és fagytűrő fajta. Már többször megmentette a méztermésünket. De lehet tévedek és inkább a hárs, ami összeér a gesztenyével sokszor és egészen különleges, parfümös-kesernyés „mézküvévé” válik, amit sehol máshol sem lehetne megtermelni. Vagy a nyári virágmézünk, amibe belekerül az erdei tisztások virágjainak nektárja és Szentendrei-sziget napraforgójának citrusossága is. Némely különleges évben pedig van mézharmatmézünk is, amit én feketeméznek hívok, színe miatt, orvosság íze van, kevesen szeretik, de igazi elixír és egészen oda vagyok érte. Nehéz kérdés ez… talán a gesztenyés-hárs az, ami leginkább a szentendrei táj géniuszát hordozza. Illatos, parfümös, van benne valami édes-keserű, különös, egyedi keverék, éppen mint Szentendre.
Milyen új írói, esszéista vagy éppen méhészeti projekteken dolgozol jelenleg, amire a szentendrei olvasók számíthatnak a közeljövőben?
Nagyon szeretném, ha meg tudna jelenni A méhészet művészete könyvem második része, aminek az a címe, hogy A gyógyító méhes, de sok nehézségbe ütközik ma a könyvkiadás.
Mindegy, dolgozunk, igyekszünk, alkalmazkodunk, megoldjuk.
A méhesben pedig mostanában nyílt napokat tartottunk, amelyeknek az volt a célja, hogy gyerekek és felnőttek is megismerjék a méhek és a méhészek nagyszerű, néha nehéz, de édes világát.
Mit üzensz azoknak a szentendreieknek és a városba látogatóknak, akik szeretnének közelebbi, tudatosabb kapcsolatot kialakítani a minket körülvevő természettel?
Sétáljanak, kerékpározzanak. Ha tehetik, akkor tegyék le az autót. Beszélgessenek, ismerjék meg egymást. Járják be a környékbeli hegyeket és szervezzenek szemétszedést a környékükön, legyenek egymással türelmesebbek, megértőbbek. Tiszteljék a másikban az embert. És olvassanak, könyörgöm, olvassanak könyveket. Tanuljanak, mert csak a tudásuk az övék. Legyenek fegyelmezettek önmagukkal szemben és megértőek másokkal szemben, támogassák egymást.