SZVETI ONDREJ – A szerb város
Ahogyan a török előrenyomult a Balkánon, úgy kezdett egyre több balkáni főúr és főpap népével együtt észak felé húzódni. Azt remélték, hogy Magyarországot már nem tudják elfoglalni a törökök. Egyes források szerint bolgárok, majd dalmátok már a XV. században megjelentek Szentendrén is. Az utolsó, a legnagyobb menekültcsoport – mintegy hatezren – már a török uralom után, 1690-ben érkezett a romos, szinte lakatlan városba. Vezetőjük III. Arsenije Carnojevics pátriárka volt.
A Balkán különböző vidékeiről és településeiről érkező menekültek itt is megőrizték együvétartozásukat. Papjaik vezetésével külön-külön építettek maguknak templomot – eleinte fából -, s körülötte telepedtek le. Néhány évtized múlva a fatemplomok helyén újakat építettek, kőből és téglából. Az ismereteink szerinti nyolc templomból hét ma is áll. Négynek a neve is jelzi a vidéket, ahonnan a menekültek érkeztek.
A szerbiai pozserováciak a mai Kossuth Lajos utca és Vuk Karadzsics tér sarkán álló Pozsarevacskát, a szerémségi csiprováciak a Csiprovacskát (ma r.k. Péter Pál templom), az opováciak az Opovacskát ( ma református templom), a belgrádiak pedig a Beográdot vagy Szábornát, a mai püspöki templomot építették. Az izbégi r.k. templom eredetileg szintén szerb templomnak épült.
Tobakosok, azaz tímárok emeltették a Bogdányi utcai Preobrazsenszkát. Görög kereskedők építették Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére a Blagovestenszkát.
A Preobrazsenszka kerítésfalának copf stílusú díszkapuja. A kovácsoltvas kapuszárnyakat Olhauser József szentendrei kovácsmester készítette 1803 és 1806 között. A messze földön híres szerb búcsút emberemlékezet óta a templomban és udvarán tartják.
A szentendrei szerb templomok egytől-egyik a XVIII. században épültek, s a magyarországi barokk építészet jelentős alkotásai. A templombelsők a pravoszláv egyházi művészet remekei.
A szerb polgárság azonban nemcsak templomokat építtetett. A XVIII. század végén impozáns iskolaépületet is emeltetett. Az iskola belső életéről érzékletes leírást adott egy későbbi tanulója, Szofrics Pál . Diákéveim a szerb népiskola életéből fél évszázaddal ezelőtt Szentendrén, Magyarországon című munkája 1910-ben jelent meg a szerbiai Nisben.
A Fő téri emlékkereszt talapzata, miként a tér is, háromszögű. Egyik oldalán az ószláv nyelvű felirat: Ezt a szent keresztet a Szerb Privilégális Szentendrei Kereskedő Társaság emeltette 1763. évben. A másikon: Ugyanaz a társaság szeretetteljes törődéssel felújította 1863. évben. A harmadikon már csak annyi olvasható: 1901-ben megújítva. Három felirat, három évszázad.
A katolikus vallású dalmátok külön negyedet alkottak, a várdombi r.k. templom közelében, a Klisszán és a Szamár-hegyen rendezkedtek be.
A szerbek agilis vezetőik jóvoltából a törökök elleni háborús érdemeikért számos kiváltságot kaptak a császári udvartól: szabad vallásgyakorlást, bíróválasztást, iskolaalapítást, nyelvhasználatot és jelentős adókedvezményeket. A kiváltságok és a szorgalmas munka együttesen meghozta a maga gyümölcsét. A középkori magyar Szentendre helyén a XVIII. század közepére virágzó szerb polgárvárost találunk.
A meggazdagodásnak három forrása volt: a szőlő- és bortermelés, az ipar, valamint a kereskedelem és a szállítás. Két-három nemzedék például megtízszerezte a szőlőtermesztést és a kiváló vörös bor vízi és szárazföldi utakon Ausztriába, Csehországba és Lengyelországba is eljutott.
A Preobrazsenszka templomot a jómódú szentendrei tabakosok, azaz tímárok építették 1746-ban. Ikonosztázta az egyik legszebb magyarországi ortodox egyházművészeti alkotás. Külső oldalfalán felújított freskó. Az „Úr színelváltozása” c. bibliai jelenet utalás a templom titulusára.
Az iparűzés és a kereskedelem nagyságának érzékeltetésére csak felsoroljuk, milyen céhekről tudósítanak a korabeli források. A textiliparban szabó, kalapos, paplanos, szőnyegkészítő, tógaszűcs és zubbonykészítő mesterek; a faiparban favágók, ácsok, asztalosok, kárpitosok és kádárok; a bőriparban kordovánosok, tobakosok, csizmadiák, szűcsök és nyergesek; a fémiparban aranyművesek, kovácsok, kerékgyártók dolgoztak. Éltek még rajtuk kívül Szentendrén hajósok, révészek, molnárok, bérkocsisok, hajóvontatók, szappanfőzők, festők, pékek és pipakészítők.
A város leggazdagabb polgárai a szőlőbirtokkal is rendelkező kereskedők voltak. Szerb Privilegiális Szentendrei Kereskedő Társaság néven már 1698-ban érdekközösségbe tömörültek. Céhük közel másfél évszázadig állt fenn. Ők emeltettek emlékkeresztet a város főterén 1763-ban, hálából, hogy a nagy pestisjárvány elkerülte Szentendrét. A Kalmárkereszt azóta is hirdeti a várost újraalapító és felvirágoztató szerbek városszeretetét.
A főszékesegyház kovácsoltvas kapuzatát – Ginesser Márton szentendrei lakatosmester munkáját – a magyarországi későbarokk vasművesség remekei között tartják számon. Kerítésének falában címerekkel díszített, márványból faragott ószláv feliratú sírkövek őrzik hajdanvolt szerb családok emlékét. Itt helyezték el a neves zeneszerző, Vujisics Tihamér hamvait is.
A szerb kereskedő családok elsősorban a Fő téren és közvetlen környékén, a mai Dumtsa Jenő utcában, a Bogdányi utcában, a Görög utcában és a Duna-parton építették fel emeletes házaikat. Hatalmas – néha több szintes – pincéikben tárolták a bort; a földszinten rendezték be az üzletet; az emeleten lakott a kereskedő és családja; a magas padlástér pedig áruraktárként szolgált. Az építkezéshez felhasználták a római- és középkori romépületek anyagát. Házaikat gyakran a korábbi épületek alapjaira építették. Így alakult ki a belváros mai arculata: XVIII. századi egyszerű barokk és rokokó épületek középkori utcaszerkezet keretében.
Szentendre XVIII. századi jelentőségét az is növelte, hogy gazdagsága mellett a magyarországi szerbek egyházi és kulturális központja is volt. Először a pátriárka, majd a görögkeleti püspökség székhelye lett. A szentendrei ortodox egyházfők mindig szerepet játszottak a szerbség gazdasági és politikai kiváltságainak megőrzésében és gyarapításában. A gazdag szentendrei családokból származott több főpap is. Fiaik közül számosan magasrangú katonatisztként a császári seregben végigharcolták a napóleoni háborukat.
Itt született vagy élt számos szerb értelmiségi, akik közül sokan éppen a magyar felvilágosodás és később a reformkor eszméitől felbuzdulva küzdöttek a szerb nemzeti kultúra megteremtérésért. Így Jovan Belanovics, aki városi tanácsnok, majd a helyi szerb iskola és tanítóképző igazgatója lett. Itt született Avakum Avakumovics költő és zenész. Joakim Vujics, aki drámaírói, színműfordítói és szervezői munkájával a szerb nemzeti színjátszás megteremtőjévé vált; valamint Stefanovics Gábriel, aki elsőként küzdött a szerb népnyelv használatáért.
A század jellegzetes figurája Ráby Mátyás, akit – önéletírása szerint – 1784-ben II. József császár Szentendrére küldött a magisztrátus visszaéléseinek kivizsgálására. Jókai Mór, a nagy magyar mesemondó Rab Ráby című regényében Rábyt a szegények harcának vezéralakjává emelte. A regényből készített film hatására a városban egyenesen szabadsághősként tisztelik, teret, sőt vendéglőt is elneveztek róla.