A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ösztöndíjprogramjának a célja, hogy magas színvonalú művész és művészetelméleti tevékenységeket támogasson. Az első ízben elindított ösztöndíj nyertese városunk lakója, Hoppál Bulcsú.
Ön egyetemi oktató, filozófiából doktorált. Honnan jött, hogy a művészetekkel foglalkozzon?
Nem művészeti, hanem művészetelméleti a kutatásom. Az MMA tíz kategóriában hirdetett meg ösztöndíjprogramot: építőművészet, film- és fotóművészet, iparművészet és tervezőművészet, irodalom, képzőművészet, népművészet, színházművészet, zeneművészet és művészetelmélet. Értelemszerűen egy művészetelméleti-szellemtörténeti tervvel jelentkeztem, nagy örömömre megnyertem, és így lehettem a száz ösztöndíjas között. A száz ösztöndíjasból tízen kapták meg művészetelméleti szekcióban a lehetőséget kutatásra.
Mi tulajdonképpen az MMA ösztöndíja?
Ez a nagy presztízsű díj lehetőséget ad arra, hogy három évig kutassak egy adott témát, és monográfiát írjak belőle. Ez egy komoly volumenű ösztöndíj-program, nem titkoltan azzal a céllal, hogy olyan területeket is feltárjon a magyar kultúrtörténetből, amelyek ma kevésbé ismertek. Ez részben annak köszönhető, hogy a második világháború utáni kommunista rezsim gyakorlatilag átírta és meghamisította a magyar történelem részeit és magát a történelemszemléletet. A kultúra- és művészetértelmezésünk is egy borzasztó gellert kapott. Az ösztöndíj program ezt hivatott valamelyest ellensúlyozni.
Mi a kutatás témája?
Magyarországon mindeddig nem jelent meg a művészetfilozófia történetét komplex szellemtörténeti szempontból tárgyaló tudományos írásmű, amely kifejezetten a magyar történések egy szegmensét, a XX. század első felét venné górcső alá. Habár erős a kísértés, hogy egyszerű filozófia-történeti művet írjak, ezt mindenképpen meg kell haladni. Elmondhatom, hogy kutatásom interdiszciplináris, de mégis egységesen körülhatárolható elméleti-tudományfilozófiai formát ölt. E forma tartalma a művészet jelenségének bölcseleti értelmezése. Kutatásom tehát elsősorban szellemtörténeti munka, azaz, megpróbál túllépni a történeti és filozófiatörténeti toposzokon: a XX. század első felének magyar művészetelméletét egységes hagyományként értelmezi, ahol ugyan a különböző szerzők különböző iskolákból jönnek, mégis folyamatos jelenvalóságot alkotnak, és amelyet joggal nevezhetünk magyar művészetelméleti reneszánsznak.
Mik az időbeli határpontjai a kutatásnak?
Az időhatárok kijelölése bizonyos értelemben önkényes, mégis több érv szól annak ésszerűsége mellett. Vizsgálódásaimat a Böhm
Károly alapította „kolozsvári iskola” művészetelméleti meglátásainak bemutatásával kezdem, ez az 1900-as évek eleje. Ez a műhely egyértelmű folytatója az Osztrák-Magyar Monarchia platonista bölcseleti hagyományainak. Kutatásaim végpontja (1948) viszont egyben a magyar bölcseleti reneszánsz végét is jelenti, mely érdekes módon pont egy művészetelméleti vitából pattant ki: Lukács György hatalmi erőszakból visszautasítja Hamvas Béla művészet-teoretikai kritikáját, majd Hamvast Lukács parancsára B-listázzák. Ezzel az egész magyar bölcselet-történetben és a művészetfilozófiában is egy új – véleményem szerint szégyenletes – fejezet kezdődik.
Ön régen élt emberek, adott esetben évszázados könyveit veszi elő. Lehet ebben az esetben újdonság felfedezéséről beszélni?
Ez a korszak egy valódi aranybánya. Fantasztikus emberek alkottak abban az időben, hisz – ha már Szentendrén vagyunk, mely a nagybányai hagyomány folytatója – gondoljunk csak a nagybányai iskolára és az arra való korabeli bölcseleti reflexióra. Csak ez önmagában hatalmas irodalom. És természetesen nem csak egy irányzat volt akkor, hanem iskolák, azoktól elkülönülő különcök, platformok, értelmezései keretek, esztétikai meggyőződések sokasága. Ezek egy organikus hagyományként való ábrázolása és bekötése az európai bölcseleti-szellemtörténeti tradíciókba mindenképpen újdonság. Páratlanul gazdag ez az örökségünk, és mint minden örökséget, habár a II. világháború után el akarták feledtetni velünk, ezt is újra ki kell bontanunk és meg kell ismernünk.