Tíz tehetséges, 30 év alatti művész vehette át a 2019-es Junior Prima díjat a Magyar Népművészet és Közművelődés kategóriában szeptemberben, köztük Dömény Krisztián citerás népzenetanár, a Vujicsics Tihamér Zeneiskola tanára. A szakmai szervezetek jelöléseiből öttagú zsűri választotta ki a díjazottakat, akik döntésénél fontos szempont volt, hogy az alkotó tevékenységen mennyire fordítanak hangsúlyt a fiatalok képzésére.
Milyen érzéssel vetted át ezt a rangos elismerést?
Azt éreztem, hogy főként a közösségeimnek szól ez a díj. Ezt egyébként a díjátadón a zsűri elnöke, Árendás Péter is megerősítette, hogy figyelembe vették a jelöltek környezetét, a közösségépítést, a tanítványok fejlődését. Itt Szentendrén a citerások a zenei élet szerves részeivé váltak, ami főként annak köszönhető, hogy a lelkesedés és a motiváció általános lett. Azt éreztem, hogy jó az az út, amin eddig mentem-mentünk, ezért a díjat egyfajta visszaigazolásnak is látom.
Hogyan jutottál el idáig? Rögtön a citerával kezdtél?
Ez volt az első hangszer, amibe komolyan beleástam magam, és rögtön el is sodort magával. Ez persze főként a mestereimnek köszönhető, Nagy Lászlónak és Varró Jánosnak, ők ugyanis át tudták adni a lelkesedést, ami belőlük áradt. Ahogy őket megismertem, én is rögtön citeratanár akartam lenni.
És ez sikerült is. Egyenes út vezetett idáig?
Teljesen. Dégen (Fejér megye) nőttem fel, konzervatóriumba jártam, majd a Zeneakadémiára. Képzettségem szerint népzenei előadóművész és népzene tanár vagyok. Még egyetemista voltam, amikor eljutott hozzám a hír, hogy Lázár Enikő keres citeratanárt maga mellé az izbégi iskolába, szakköröket tartani. Így kezdődött az itteni életem, a közösség építése. Ezután keresett meg Zakar Katalin igazgató, hogy szeretnék a zeneiskolában elindítani a citeraoktatást, így amikor átvettem a diplomámat, a Vujicsics zeneiskolában kezdtem el tanítani.
Hogyan tetszett az új élet?
Lenyűgözött Szentendre pezsgő kulturális és zenei élete, és az a nyitottság, amit a kollégák részéről tapasztaltam. Kialakult a baráti köröm is, jól érzem itt magam. Mindig kaptam teret ahhoz, hogy alkothassak, hogy új ötleteket fogalmazzak meg. Például Völgyesi Zsuzsa kollégámmal indítottuk el a zeneiskolában az improvizáció tantárgy oktatását, és ötletünkre a vezetőség rögtön nyitott volt.
Mi áll hozzád közelebb: az előadóművészet, tehát a szereplés, a fellépések, vagy inkább a tanítás?
Nehéz kérdés, mert mindegyikben másképp tud az ember adni valamit. Most hirtelen nem is tudom eldönteni, de azt biztosan tudom, hogy hiányérzetem lenne, ha csak az egyiket csinálnám. Mindkettőre szükség van.
Úgy tudom, rendszeresen fellépsz a Barlangban…
Igen, minden hónapban van Citera Jazzklub, aminek lényege, hogy keressük a citera útjait, lehetőségeit a meghívott művészek segítségével. Játszom a ZitheRandom formációban is Debreczeni-Kis Helgával. Duónknak az a koncepciója, hogy a népzenétől a bluesig mindent eljátszunk, mindenféle őrületig elkalandozunk.
És tanár vagy a szentendrei zeneiskolában…
Három helyen tanítok, a Vujicsics zeneiskolán kívül a Kalász Művészeti Iskolában és a Bartók Béla konzervatóriumban, ahol néhány éve alakult meg a citera tanszak. Nagyon hasznosnak tartom ezt a folytonosságot, hogy akik a zenei pályát szeretnék választani, látják, hova lehet tovább menni. Büszke vagyok arra, hogy a Bartók konziban két vujicsicsos tanítványom is a citerát választotta hivatásának.
Miért szereted a citerát, mi fogott meg benne?
A citerában az a jó, hogy nagyon átlátható, gyakorlatilag bármit el lehet játszani ezen a hangszeren, a népzenétől kezdve akár Harry Potter főcímzenéjéig. A másik előnye, hogy már az első tanóra élményt ad, mert rögtön megszólal az ember kezében. Alapszinten tehát könnyen elsajátítható, és az sem mellékes, hogy közösségben – másféle hangszerekkel vagy több citerával – is lehet vele zenélni. Vannak olyan vélemények, hogy a citera túl egyszerű hangszer, nem lehet rajta művészi szinten játszani. Ez természetesen nem így van, mert minden hangszer lehetőségei azon múlnak, hogy akik játszanak rajta, mennyire mélyen ássák bele magukat. A citeránál is a csillagos ég a határ, kérdés, hogy használója mennyire munkálja ki a játéktechnikát. A tanítványaim azért is szeretik, mert nem szükséges kizárólag a kötelező tananyaggal foglalkozniuk. Éppen az adja a citera erejét, hogy be tud épülni a hétköznapjaikba, önkifejező eszköz lesz, hiszen nézik például kedvenc sorozatukat, és megtanulhatják annak a zenéjét is.
A zenén kívül is van számodra élet?
Hogyne! Rendszeresen futok, heti öt alkalommal, és már lefutottam a félmaratont. Szeretnék továbbra is kiállni olyan társadalmi ügyekért, amelyeket fontosnak tartok. Tagja vagyok az Amnesty International emberi jogi szervezetnek, mert úgy látom, erősen feledésbe kezd merülni vagy ki tudja, milyen szél fújta el a szemünk elől az egyébként érvényben lévő Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát – pedig szerintem társadalmak tartóoszlopa lehetne.
Összefoglalva a zenei és egyéb életemet: alapvetően ugyanezen az úton szeretnék tovább menni, mert látok benne perspektívát. Foglalkozom zeneszerzéssel is, most éppen a közelgő fuvolaverseny kötelező darabjainak megírására kértek fel, és tervezem egy kottás kiadvány megjelentetését is a műveimből. Folyamatosan gyakorlok, hogy egyre magasabb színvonalon tudjak zenélni. Úgy gondolom, az is egy küldetés, hogy a citerát egyre magasabb szinten mutassuk meg országnak-világnak, azt, hogy ez egy pódiumra való hangszer.