SANCTUS ANDREAS – A középkori Szentendre
A magyarság a IX. században vette birtokába Szentendrét és környékét. A honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem foglalta el. Serege és népe az itt talált római őrhelyet erődítménynek használta. Településük ettől északra, a mai Orbán kereszt környékén alakult ki. A feltárások szerint már a X. században itt temetkeztek.
Három nemzedékkel később Taksony lett a fejedelem, aki hadvezérének, Apornak a mai Szentendrét jelölte ki nyári szálláshelyül. Mindez már egy 1009-ben kelt – ma a veszprémi káptalani levéltárban őrzött – oklevélből ismeretes. Az oklevél szerint az államszervező István király a veszprémi püspökségnek adományozott – többek között – egy Visegrád megyei falut. A falu a Duna mellett fekszik – írja az oklevél – jobbra tőle az Aporig (ejtsd:Apor-ügy) folyó torkolata van. Az „ügy” a régi magyar nyelvben vizet jelentett. Történészek egybehangzó véleménye szerint Apor vize a mai Bükkös-patak, a meg nem nevezett falu pedig a mai Szentendre.
A magyar államalapítás idején tehát körülírva, még nem nevén nevezve, hanem a Bükkös-patakra való hivatkozással történik első ízben okleveles említés Szentendréről. Ezért a Bükkös-patak a szentendreiek számára nem csupán természeti képződmény, hanem a legfontosabb várostörténeti adat is.
A XII. században már oklevélkiállító székhely Szentendre. Neve, természetesen latinos alakban – Sanctus Andeas – Fulco hospes püspöki írnok 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében fordul elő. A végrendeletet II. Géza király még ugyanez évben Sanctus Andreas udvarházában kelt oklevelében erősíti meg.
Az udvarhelyek – a környéken Óbuda és Visegrád is – kezdetben a vándorló királyi udvar pihenőhelyei voltak. Megerősített udvarháza és temploma volt, amely mellett vasárnap vásárokat tartottak. A szentendrei udvarház valószínűleg a mai városháza helyén állott. A város neve az udvarház fölötti dombon épült templom védőszentjétől, Szent Andrástól származik.
A későbbi középkori település az egykori udvarház és a templom körül, a római kori utak mentén, nagyjából a mai belváros területén alakult ki. A belvárosban végzett ásatások során számos középkori épület maradványaira bukkantak, sőt a városfalat is megtalálták.
Szentendre a XIII. században főesperesi székhely, Pilis vármegye egyházi központja. Szerepét, jelentőségét földrajzi helyzete, a középkori magyar királyi fővárosok – Esztergom, Visegrád, Buda – közötti fekvése határozta meg. A további XIV., XV. és XVI. századi oklevelek a Szent András templomról, Sanctus Andreas lakóinak halászati, fát szállító hajó- és szekérvám jogairól, Esztergom és Buda közötti vámmentességéről, szőlő- és szántóbirtokairól, Bükkös-pataki malmairól, nemesi házairól szólnak.
A szerencsésebb városokhoz képest nagyon kevés emlék maradt fenn a középkori Szentendréről. Ezért oly becses az utókor számára minden egyes oklevél, vagy faragott kődarab. Középkori napóra a plébániatemplom támpillérén.
Buda elfoglalása (1541) után Szentendre is török kézre került. A százötven éves török uralom alatt a város majdnem teljesen elpusztult, 1684-ben szabadult fel, de néhány évig még a Budát ostromló keresztény seregek felvonulási területe volt.
A Lotharingiai Károly vezette győztes szentendrei csata (1684) emlékét ma emléktábla őrzi a Károly utca egyik épületének falán.
A török uralmat a várdombi templom is csak nagy károsodással vészelte át. Huszonhat évvel a török alóli felszabadulás után, 1710-ben építették újjá. Ekkor nyerte el mai, barokk formáját. Legutóbb 1987-88-ban, a város II. világháború utáni történetében páratlan társadalmi összefogással ismét restaurálták. A várdombi r.k. plébániatemplom ma a város legjelentősebb műemléke, egyetlen látható középkori eredetű épülete, a város szíve, szimbóluma. Tere nyári rendezvények színhelye, természetes kilátóhely, ahonnan széttekintve ma már a szerbek építette XVIII. századi város képe tárul a szemlélődő elé.