SZENTENDRE- A festők városa
Kezdjük a festők városává válás történetét az egyik kezdeményező, a legaktívabb festő, Bánovszky Miklós visszaemlékezéseivel:
„Utolsó tanulmányi évemet töltöttem az 1926-os évben az országos Képzőművészeti Főiskolán Réti István festőművész-tanár osztályán … Egy nap reggel azon tankodtunk, hogy most a főiskola után hol tudnánk nyáron szép természeti környezetben olyan helyet találni, ahol továbbra is együtt tudnánk dolgozni. Ekkor érkezett közénk Paizs-Goebel Jenő barátunk … Elmondtuk neki, hogy nyári tartózkodásunkról tanakodtunk. Jenő barátunk ezután elmesélte, hogy bátyja előző nap Szentendrén járt. Bátyja, dr. Paizs (Goebel) Ödön az Est Lapoknál volt szerkesztő-újságíró. Még a polgármesterhez is elment. Távozóban volt, amikor a polgármester úr, dr. Starzsinszky László mondta neki: „Szerkesztő úr, adjon nekem tanácsot! Van nekünk – mármint a városnak – két kilométerre a várostól, Pest felé egy kis tanyánk. Három kis házból áll. A háború vége felé ezt járványkórháznak rendeztük be: vettünk hat összecsukható vaságyat, hat szalmazsákot és hat takarót. Szerencsére járvány nem volt. Az egyik kis házat kiadtam egy kétgyermekes asszonynak. De a másik kettő üresen áll. Mit tudnék ezzel csinálni?” Paizs Ödön művésznövendék öccsére gondolva azt ajánlotta: „Pogármester úr, ajánlja fel ezt a két üres kis helyiséget ingyen, szegénysorsú művésznövendékeknek nyári tartózkodásra!” A polgármesternek tetszett az ajánlat. Ezt mondta: „Küldjön hát ki, szerkesztő úr ilyeneket!”… Én másnap kimentem Szentendrére és felkerestem a polgármestert … (A polgármester) elmondta, hogyan jutok ki a tanyára. A HÉV végállomásától a Budapest felé vezető úton balra, a kaszárnyaépületeket elhagyva keskeny, nyárfákkal szegélyezett, poros országúton kellett menni … Hát nagyon kietlen hely volt ez. A sivár udvaron egy kerekes kút. A vize nem volt jóízű. Egy félig földbe helyezett, bedőlt verem. Ez volt minden a környéken. Szétforgácsolt láda darabjai hevertek szanaszét. Gondolkodtam. Fedél a fejünk fölött – gondoltam. Ha nem fog megfelelni a társaimnak, otthagyjuk. Visszamentem a polgármesterhez és azt mondtam: „Köszönettel elfogadjuk az ajánlatát.” A polgármester megkérdezte: „Tessék mondani, kik még a híres művész urak?” Megnevezetem néhány szereplő festő és szobrászt. Láttam, hogy teljesen tájékozatlan ezen a téren. Ezután nagyon kértem, hogy legyen a segítségünkre. Elmondottam neki, hogy Nagybányát is a festők tették híressé. Ha most itt megtelepszünk, Szentendrét is a festők városává tehetjük. Művésztelepet létesítünk, a várost felfedezzük. Nevezetesség lesz.”
Bánovszky Miklós: A régi Püspöki utca
Mielőtt tovább lapoznánk Bánovszky Miklós naplójában, folytassuk Szentendre történetét. Mutassuk be, hogyan köszöntött rá a huszadik század.
A belvárosi utcakép változatlanul őrizte másfél évszázaddal azelőtti arculatát. Kora reggel végigvonult a városon a tehéncsorda. Amikor elült a por, megjelent a városi szolga és addig dobolt, míg – megítélése szerint – elegendő számú publikumot össze nem verbuvált. Aztán jött a szöveg: „A kapitány úr nevében közzé tétetik…” Majd ugyanez németül és szerbül. Közben minden „kapitánynál” szalutált is egyet.
A patriarkális viszonyok értzékeltetésére idézünk T.J. feljegyzéseiből:
„Később, amikor már nagylány lettem, a kávédaráló – mert még mindig így nevezték a Budapesti Helyiérdekű Vasutat – már kétóránként közlekedett. No, de ezt sem szabad mai mércével mérni! Mert sokszor megtörtént, hogy jóval később indult, avagy hamarabb érkezett meg, mint ahogyan várták. Ezen nem is háborodott föl senki, jómagam sem. Ugyanis előfordult, hogy anyám Pestre készülvén, elkésett az öltözködéssel. Kérésére telefonáltam az állomásfőnök úrnak (aki családunk jó barátja volt), hogy még ne indítsa el a vonatot, mindjárt ott leszünk. A vonat megvárt bennünket, és az állomásfőnök úrnak még fegyelmitől sem kellett tartania, mert a fegyelmit akkor még nem találták föl!”
A század elejére jellemző, hogy számos új egyesület alakul, amelyekben ki-ki megtalálja a magának megfelelő társaságot. Létrejön a református és a katolikus cserkészcsapat, a leventeegyesület, a munkásegylet, az evangélikus nőegylet, Izbégen a polgári olvasókör és a népművelési dalárda. 1910-ben alakul a Szentendrei Sportegylet, amely nemcsak a sportolókat fogja össze, hanem – egészen a II. világháború kitörésééig – számos nagysikerű színielőadást is rendez. 1913-ban alakul meg a Szentendrei Városfejlesztő Egyesület. Korcsolyázó egyesületről is tudunk, amely hangversennyel egybekötött táncestélyt is rendezett.
1914-ben megdöbbenéssel fogadta a trónörökös meggyilkolásának hírét a város lakossága. Antolik Arnold polgármester arra szólítja fel a munkaadókat, hogy elsősorban a bevonultak családtagjainak adjanak munkát. A háború végén kitör a forradalom. Kucsera Ferenc káplánt a vöröskatonák agyonlövik, mert nem árulja el, ki adott harangozással jelet a kommunista diktatúra elleni felkelésre.
Az I. világháború, a forradalom és a trianoni békediktátum okozta országvesztés után lassan megindul a normális élet Szentendrén is. Ennek egyik bizonyossága, hogy 1930-ban a kaszinó utódaként létrejön a Szent András Céh, amely egészen 1944-ig működik. Célkitűzéseit akár egy mai civil szervezet is magáénak vallhatja: „Szentendre közönsége körében az általános és nemzeti műveltség, az irodalom, zene, művészet ápolásán és terjesztésén kivül, a város és környékének múltjára vonatkozó természeti viszonyainak s műveltségi állapotának megismerésére szolgáló adatokat, irodalmi emlékeket felkutatni; a város területén előkerült régészeti leleteket megmenteni; a város történelmi emlékű helyeit, műemlékeit a pusztulástól megóvni, közismertté tenni, emléktáblával megjelölni – s ezáltal a helyi kegyelet és a helytörténeti érzék szükségét a város társadalmának minden rétegében felkelteni, és így a helyi társadalmi életet is fejleszteni.”
Bánáti Sverák József: Szentendrei utcarészlet
Az egyesület könyvtárában, játéktermében és társalgójában élénk társadalmi élet folyik. Rendezvényein – többek között – Szőke Lajos színész, Erdélyi József kétszeres Baumgartner-díjas író, s képeikkel Heintz Henrik és Bánovszky Miklós szerepelnek. A céh adja ki 1937-ben Genszky Géza gyógyszerész-író Vox humana című novelláskötetét is. Az egyesület éltetői, legaktívabb tagjai Csamprágh István ortodox püspöki titkár, Czibulka Gyula gyógyszerész, Dezsőfi Ferenc tanácsnok, Német László esperes plébános, Prohászka Tibor banktisztviselő és Vajda István református lelkész.
A két világháború közötti Szentendre – nagy erőfeszítések árán – kialakította a maga iskolarendszerét is. A század elején a római katolikus, a református, az ortodox egyház és az izraelita hitközség működtetett iskolákat. A kezdeti kis tanulólétszámú elemi tanintézetek után polgári iskolák is létrejönnek, sőt gimnáziumi tanfolyam is indul.
Paizs Goebel Jenő: Bükkös-part szamaras kordéval
A korra jellemző a helyi újságok elszaporodása. A Szentendre és Vidéke hetilapot egy ideig a képviselő-testület anyagilag is támogatta. A kiadása néha szünetelt, majd újra megjelent. Mellette, helyette újabb, de csak tiszavirág életű lapok – a Szentendre és Vidéke Hírlapja, a Szent-Endre és Környéke, a Pestvidéki Hírlap és a Szentendre – próbálták tájékoztatni, vagy éppen befolyásolni a lakosságot. Több konzervatív, nemzeti, liberális vagy szocilaista színezetű elveket valló, kormányhű és ellenzéki párt harcolt a választók bizalmáért. Vezetőik és hangadóik gyakran – főként a helyhatósági választások idején – igyekeztek kihasználni az egyes polgárok vagyoni, vallásfelekezeti vagynemzetiségi hovatartozásából adódó kötődéseit. Az évszázados együttélés során azonban a különböző nemzetiségű és vallású szentendrei családok számára természetessé vált a különbözőség. Megszokták az együttélést és mindjobban közeledtek egymáshoz. Nem volt ritka, hogy össze is házasodtak. Az ellentétek leginkább a városvezetés szintjén jelentkeztek, mert a pozíció hatalommal és anyagi előnyökkel kecsegtetett.
Ami a város gazdaságát illeti: működött kőbánya, volt cement-, papír-, kocsi- és kéziszerszámgyára, a munkások többsége mégis a villamosított helyiérdekűn járt be dolgozni a budai és pesti üzemekbe. Kiterjedt volt a kertgazdálkodás. A fővárosi piacokon – amelyekre a „kofahajók” szállították az árut – keresett gyümölcs lett a szentendrei piszke, naspolya, dió, őszibarack és alma, később a szőlő is. Fischer Lajos ötven holdon fertőzésnek ellenálló tőkékkel minta szőlőültetvényt létesített. Jóval később szőlőnemesítőként Szűcs József országos hírnevet is szerzett. Mégis, a gazdasági világválság miatt az itt lakók jelentős részének igen nehéz életsors jutott osztályrészül. Mindemellett a század közepére a lakosság létszáma megduplázódott, mintegy tízezer lelket számlált. A vasútsoron és a város határában, a Pismányban és a Bubánban a Budapestről kiköltözők villákat építettek. Divattá vált ezekről képes levelezőlapot készíttetni. Többek számára állandó lakhellyé vált az eredetileg nyaralónak épült ház.
Ilyen város volt Szentendre, amelyet a fiatal festőnövendékek híressé akartak tenni. Szándékukat az idő igazolta.
Most pedig folytassuk Bánovszky Miklós visszaemlékezéseivel:
„Kiköltözésünk után elkezdtünk ismerkedni az ódon városkával. Nagyon érdekesnek találtuk; a pravoszláv templomok, emlékkeresztek és oszlopok, az 1200-ból való katolikus templom, a kálváriák, a régi lakóházak a múltat idézték; a városkán keresztül folyt a Bükkösnek nevezett patak … Aztán a környékkel ismerkedtünk: Izbég, Szentlászló, a nagy Duna-sziget falvaival, a kitűnő forrásvizű Sztáravoda kirándulóhellyel a hegyek alján. Minden érdekelt, minden nap jobban és jobban lelkesedtünk és örültünk … Ismételten mondottuk a polgármesternek, hogy kiállítást szeretnénk csinálni. Végre 1926 augusztusában megvalósult. Én, Heintz és Ónodi Béla rendeztük a Városháza nagytermében. Képeink jórészt előző művésztelepeken készült művek voltak. De néhány Szentendrén készült városképpel is szerepeltünk. Megfelelő plakátokat tettünk ki kirakatokba. Egynagy feliratos plakát-zászlót is kiakasztottunk a főtéren. Jeges újságírót hozott ki. Újságokban is megjelentek cikkek a kiállításról … 1926. november 14-én csináltuk meg második kiállításunkat, ugyancsak a városháza nagytermében … 1927.év késő tavaszán mentünk ki újra Szentendrére. A polgármester úr már elefeledkezett rólunk. Zavarban volt. A tanyai házakat másra használta fel … Dühösek voltunk. Mondtuk a polgármesternek, hogy Endrén szeretnénk megtelepedni és művésztelepet alapítani. Jártuk a várost és környékét … Egy napon a városból kivezető Deák Ferenc utcában fölfedeztünk egy nagy, szép gyümölcsöskertet. Ajtaja nyitva volt, bementünk. A földszintes, rossz karban lévő épületek lakatlannak látszódtak. A szomszédos lakóktól kérdeztük, kié ez a kert és mondtuk, hogy nem láttunk a romos házakban lakókat. Azt a választ kaptuk, hogy ez az ú.n. Szanatóriumkert. Az OTI tulajdona. Egy-két magányos lakó van ott, szükséglakásban … Kértük hát a polgármestert, ebben a kertben adjon nekünk is lakást. Hallani sem akart erről. Mi a kertet alaposan megvizsgáltuk, művésztelepnek nagyon megfelelőnek találtuk. Három földszintes, sokszobás ház volt. Nem nyugodtunk. Újból kértük a polgármestert. Végül beleegyezett. Nagyon örültünk és köszöntük neki. Kezdtünk hát behurcolkodni … Elhatároztuk, hogy önellátók leszünk, veteményeskertet is csinálunk … A szobákat átalakítottuk alkalmi mesteremberekkel, úgy, hogy mindnyájunknak külön bejáratú szobája legyen. Nagyon sok dolgot magunk csináltunk … A kert akkor a Dunáig ért. Átmenve az alacsony gáton ott fürödhettünk, strandolhattunk. Megvalósult a vágyunk, művésztelepünk lett.”
Bánovszky Miklósék szentendrei honfoglalásuk harmadik évében, 1928. január 28-án, Bánáti Sverák József budapesti műtermében megalakítják a Szentendrei Festők Társaságát. Elnökül megválasztották Iványi Grünwald Bélát, alelnöknek dr. Starzsinszky Lászlót, illetve Szentendre mindenkori polgármesterét. Az alapító tagok: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László. A következő évben csatlakozott hozzájuk Barcsay Jenő .
A hazátlanná vált nagybányai festők Szentendrén otthonra találtak. Tevékenyen részt vettek a város társadalmi és kulturális életében. 1932-33-ban Bánáti Sverák József, Heintz Henrik és Onódi Béla freskóikkal díszítik a várdombi templomot. Az alapítók és a hozzájuk csatlakozók közül néhányan – Apáti Abkarovics Béla, Bánáti Sverák József, Deli Antal, Ilosvai Varga István , Onódi Béla, Pirk János, Szamosi Soós Vilmos – később véglegesen Szentendrén telepszenek le.
A budapesti Nemzeti Szalonban 1930-ban, majd 1939-ben megrendezett kiállításaik, amelyeken az alapítókon kivül számos meghívott művésztársuk is szerepelt, meghozzák számukra az országos szakmai és társadalmi elismerést.
A II. világháború kitöréséig több mint harminc festő dolgozott hosszabb rövidebb ideig a művésztelepen, vagy látogatta Szentendrét, köztük a magyar piktúra olyan jeles személyiségei, mint Bálint Endre, Czimra Gyula, Ilosvai Varga István, Korniss Dezső, Vajda Lajos és Vaszkó Erzsébet. Többen, például Barcsay Jenő, Beck Judit és Szántó Piroska tavasztól őszig éltek és alkottak Szentendrén és csak télen költöztek a fővárosba. Czóbel Béla és felesége, Modok Mária egyenesen Párizs és Szentendre között váltogatta lakhelyét. Arról, hogy mit láttak meg a városból, álljon itt egyikük, Bálint Endre 1940-ből való írásának egy részlete:
” Szentendre pár év óta a festők városa lett. Nyaranta tömegével zarándokolnak különféle stílusárnyalatú művészeink Szentendre városába, ahol kora reggel elfoglalva egy sarkot a kopottfalú és düledező házak tövében festeni kezdik a város valamelyik részletét. A festőkön kívül kecskék uralják a vidéket, nélkülük elképzelhetetlen lenne a tájék … Festők érdeklődése a város iránt azóta öltött nagyobb méreteket, amióta Nagybánya idegen kézre került; szeretetüket a város irányában sok minden magyarázza. Az egymásfölé épített házak érdekes szerkezeti megjelenése, a város színeinek állandó változása, a várost környező dombok varázsa, a Duna közelsége és egy nehezen tisztázható vonzás, amivel a művészeket magához közelíti … Azt hiszem Ferenczy Károly volt az első „nagy” festő, akivel Szentendre dicsekedhetett. Azóta festők serege követte Ferenczyt… Ma már van „szentendrei iskola”, amelynek képviselői a legkiválóbb fiatalok közül valók és akiknek erős hatásuk van a náluk még fiatalabb festőgenerációra.”
Jeges Ernő: Szentendrei városkép